Ölelő karom, mellyel testedet ringatom?
Becéző csókom a bágyadt homlokodon?
Léptem, mi hallatán szíved meg-megdobban?
Melyik jelenti neked a biztonságot jobban?

Kezeim varázsa, mikor érintik arcod?
Hangom, mi füledbe súg kötődő leheletet?
Ahogy mellettem magad leled, miközben indul a reggeled?
Vajon melyik adja a biztosságot neked?

Mikor erőtlen mentsvárként, elgyengült földi hüvelyemben fekszem előtted és kémlellek szüntelen..
Mikor nem érkezik a szó sem sebesebben és mikor nem látunk túl a nehézségeken..
Vajon akkor is úgy érzed, biztonságod vagyok?

Oszd meg hát, mi az! Mi ad neked vigaszt?
Oszd meg kincseid és el ne hagyj!
Sorban mind, mit adhatok én neked,
fogadd be, ’s velük együtt a lelkemet.

Megyek, mert mennem kell
Zsíros halakkal melegítem fel kihűlt testem
Fárasztó!

Szeretni, ölelni, izzadni, szaladni
Két szárnyam van, szeretem őket, de nem használom úgy igazán
Ébresztő!

Mézzel, így iszom reggel a feketét, nem hat, csak szeretem
Kiváltképp hidegen, úgy adja vissza a szám az ízét

Menedék!
Az vagyok magamnak
Elbújok a világ elől és a többiek kint maradnak

Ölelés!
Érzem a leheletem, minden nap életet szívok magamba
és fújnám ki a halott múltat, nehéz gyakorlat

Átadom magam a csendnek, a halaknak
Néma vagyok én is, a szavak bent maradnak

Üldözőbe vett engem is az elégő álmok hada
A múlt is csak dobálja utánam parázsló emlékeit
Az én órám is bizton, lassan visszafelé indul
De legalább egyre távolabb vagyok az indulataimtól

Az emberi lényben meddig tart a világ?
Kinek mikor tárja vagy zárja ajtaját?
Mikor veri rá szegét, ’s vajon téged látlak-e még
így most már, végre távol az indulataimtól?

Csak csendben, hogy többé senki ne érintsen
Csak halkan, hogy barátom legyek a bajban
Csak lassan, hogy magam el ne akasszam
A saját szemem rajtam, távol az indulataimtól

Vergődő csillagok neszével telik az éj,
lehunyni riadt szemeim még nem merem.
Imára kulcsolt kezeimben szikkadt a vér,
nyirkos arcom mélyén már ott a félelem.

Nem hiszem el, nem találom magam,
merre visznek még széthullt útjaim.
Kattogó vágyam a zaj mögé szalad,
hadd legyen bennem egy kis csend megint.

Pislákoló elmém meghívja az álmot,
mely végül fölém hajol csendesen.
Fejem lehajtom, s a rám hulló nyugalomban
mintha most először nem fájna semmi sem.